Egy állásinterjú, azután még egy és utána már mindegy. Sokszor annyira stresszes helyzetet teremtenek a HR-es kisasszonyok vagy urak, hogy a kedvünk is elmegy az egésztől.

Számos állásinterjún vehettem részt az elmúlt egy évben. Érzéseim vegyes hatásúak. Reggelente felkeltem, összehoztam egy megfelelő kinézetet, és mosolyogva elmentem a megbeszélésekre. Eleinte azt hittem, minden könnyű lesz. Nem is izgultam nagyon, de utána szokás szerint csalódnom kellett. Komor hangulat, nálam fiatalabb kérdező személyzet, rideg tárgyalótermek. Bár újságíró gyakornokként sokféle személyiséggel találkoztam már, mégis meglepett ez a helyzet. Egyre idegesebbé, izgatottabbá, kiábrándultabbá váltam minden egyes állásinterjút követően. Sehol egy kedves arc, normális tekintet. Mindenhol azt nézték mekkora vagyok, mit vettem fel, hány éves vagyok. Az hogy mit tudok csak kevés helyen volt fontos.
Összesen két alkalommal kerültem szembe kedves emberekkel. Mosolygós, megnyugtató viselkedés, érdeklődés a készségeim iránt. Ez az amire szerintem minden álláskeresőnek szüksége lenne. Elég szörnyű a helyzet amúgy is, nem hiányoznak a lekezelő, elbizonytalanító kiábrándító alkalmak.

Egy idő után már nem is érdekelt mi lesz a következő állásmegbeszélésen. Ha nem rendelkezem a számukra megfelelő testi paraméterekkel, nem számít mit mondok. És ha nem ez a lényeg, akkor már megvan a személy a munkára, csak meg kellett hirdetniük a állást. Letagadhatom a diplomámat, de még az is kevés. Ha csak az érettségit jelölöm meg, olyan munkát kapok, amit azoknak kellene elvégezniük, akik napi szinten járnak segélyekért, mert nem szeretnek dolgozni. Egy focicsapatnyi kölyök, és elintéződött a megélhetés. Ez a mai magyar trend. Akik dolgozni szeretnének nem tudnak elhelyezkedni. A megbeszéléseken elhitetik velük, hogy semmire sem jók, és soha nem fognak munkát kapni. Akik pedig kapnának a képzettségeikhez kapcsolódó munkát, inkább fialnak kilenchavonta, és elviszik a dolgozó emberek pénzét segélyek formájában.