Egyedül vagyok. Ülök egy még idegen szobában, és azon veszem észre magam, hogy nem értek semmit. Egyedül egy kis lakásban, amelyet nagyon nehéz megszeretnem. Hiányzik a régi lerobbant kis lakás, amelyben hárman tengettük az életünket. Hiányzik, hogy már nincs kivel beszélgetnem társadalmunk problémáiról, az anyagi helyzetünk jobbá tételéről. Nem tudok odabújni senkihez, hogy biztonságba érezzem magam. Mintha nem is lett volna. Mintha az a 4 év, amelyet együtt töltöttünk nem is valóság volt. Csak egy álom, amelyet többnyire csak én álmodtam. Ülök egy szobában, és nem értem, miért csak én álmodtam. Miért csak én törtem magam, hogy legyen valamink, és a rossz időszakot könnyebben vészeljük át. Miért csak nekem volt fontos a kapcsolatunk? Miért csak én nem foglalkoztam a hibákkal, amelyeket ő annyira számon tartott? Én miért tudtam feltétel nélkül szeretni, és ő nem? Ezekre már nem lesz válasz. Ülök a csendes kis szobámban, és ez jut eszembe. Mintha nem is lett volna.

Budapest, Budapest. Milyen szép is lennél. A város tündököl, mégis a szagok üvöltők. Széklet és vizelet minden mennyiségben, és senkit sem érdekel az eredménye. Szinte minden második ember a városban állat tartó, ám gazdinak nem minden esetben való.

Nos igen. A város tele van szép épületekkel, sétáló terekkel, parkokkal. Folyamatosan újítják a járdákat, az utakat, sőt kerékpár utak is épültek már szép számmal. Esténként én is szívesen sétáltam a párommal a Duna-parton, és akkor jött a döbbenet. Beleléptem egy kutyagumiba. Az újonnan átadott kikövezett járda közepén díszelgett a csomag. Ezt már nem tudtam elhinni. A járdára szaratják az ebeket, és a takarítással már nem foglalkoznak. Számos helyen kitetetett a város kutyaürülék eltakarítására alkalmas eszközöket, kukákat, de a gazdik fittyet hánynak a lehetőségre. Az idősebbek még attól sem riadnak vissza, hogy a játszóterekre vigyék háziállataikat, és otthagyják a csomagokat.
Megyek az utcákon, és folyamatosan kerülgetem az ürüléket. Sajnos egyszer egy férfi épp előttem könnyített magán két autó között. Ez volt a tetőpont. Az emberek igénytelenedése üvölt országunk szívében. Nem elég a Váci utcában figyelni a rendre. Budapest nem csupán ebből az egy utcából áll.

Változást még nem igazán tapasztaltam. Az állatok oda pottyantanak, ahova csak akarnak, és a gazdák ezzel semmit sem foglalkoznak. Szégyellheti magát az egész város. Elviselik a bűzt, a gondatlanságot.
 

Üvölt bennem a fájdalom
Megöl a párom hiánya
Csak távolodom, távolodom
S nem tudom mikor láthat.

Félbeszakadtam,
Elvészett szívem párja
Mi lesz ha ez így marad
Szívem örökre félbe szakad.

Szívem otthona elvész
Párom szíve se élhet többé
Mindketten eltűnünk
A világnak már nem is létezünk.

Visz a vonat a nyugalomba
Mégis szívem párja felé hajt vissza
Ahogy távolodom szívem szorul
S ellépi lelkemet a fájdalom, a bú.

Ha majd ő sem akar
Már semmim sem marad
A távolság nagy Úr
S szívemben most háború dúl.

"A pályázatok elbírálása alapján nem az Ön kinevezése mellett döntöttünk. A végzettsége nem felel meg a kiírt követelményeknek. A bizottság döntése alapján a munkakört más pályázóval töltöttük be. Nem Ön nyerte az állást. A kiválasztás során sajnos nem Önre esett a választásunk. A munkaszerződést nem Önnel kötjük meg."

És még hasonló szépen megfogalmazott elutasítások. Kommunikációsként sok lehetőséget meg tudok pályázni, kiegészítő szakmáimmal még többet. Újságíró, kommunikációs munkatárs, sajtófigyelő, Web-adminisztrátor, iskola/óvodatitkár, általános asszisztens, teremőr, ruhatáros, ügyfélszolgálatos, recepciós. Mindenhol csak a kifogások. Még is mi kell ahhoz, hogy legalább teremőrnek vagy ruhatárosnak felvegyenek?

A legmegdöbbentőbb mégis a saját iskolám elutasítása volt. A főiskola meghirdetett kommunikációs munkatárs címszóval egy állást. Leginkább sajtómunka lett volna. Mivel náluk tanultam, tulajdonképp ők képeztek ki erre a munkára, gondoltam miért is ne. Mégiscsak náluk diplomáztam kiváló eredményekkel. Tehát jelentkeztem, és semmi válasz egy hónapig. Már el is feledkeztem erről a hirdetésről, amikor választ kaptam. Állásinterjúra sem hívtak be, csak jött a szépen megfogalmazott elutasító levél.
Jóval többet tanultam annál, amit ők oktattak. Folyamatosan dolgoztam, hogy megjelenjenek az írásaim, segédszerkesztőként az ő oldalukon is munkálkodtam. Két lehetőség jutott az eszembe. Vagy találtak egy havert, rokont a posztra, és csupán meg kellett hirdetni az állást. Vagy tisztában vannak a tanítási módszerük hiányosságaival, és nem tartják a diákjaikat megfelelő szakembereknek. Én a második esetben hiszek leginkább, mivel nekem is számtalan esetben utána kellett néznem a tanultaknak, és kiegészítő anyagokat tanulmányoztam.

Én tudom, hogy kiváló munkatárs lennék. Szeretem amit csinálok, és nem az a célom, hogy elkerüljem a munkát. Elég nagy szégyen az a főiskolának, hogy így áll a saját diákjaihoz.
 

Egy állásinterjú, azután még egy és utána már mindegy. Sokszor annyira stresszes helyzetet teremtenek a HR-es kisasszonyok vagy urak, hogy a kedvünk is elmegy az egésztől.

Számos állásinterjún vehettem részt az elmúlt egy évben. Érzéseim vegyes hatásúak. Reggelente felkeltem, összehoztam egy megfelelő kinézetet, és mosolyogva elmentem a megbeszélésekre. Eleinte azt hittem, minden könnyű lesz. Nem is izgultam nagyon, de utána szokás szerint csalódnom kellett. Komor hangulat, nálam fiatalabb kérdező személyzet, rideg tárgyalótermek. Bár újságíró gyakornokként sokféle személyiséggel találkoztam már, mégis meglepett ez a helyzet. Egyre idegesebbé, izgatottabbá, kiábrándultabbá váltam minden egyes állásinterjút követően. Sehol egy kedves arc, normális tekintet. Mindenhol azt nézték mekkora vagyok, mit vettem fel, hány éves vagyok. Az hogy mit tudok csak kevés helyen volt fontos.
Összesen két alkalommal kerültem szembe kedves emberekkel. Mosolygós, megnyugtató viselkedés, érdeklődés a készségeim iránt. Ez az amire szerintem minden álláskeresőnek szüksége lenne. Elég szörnyű a helyzet amúgy is, nem hiányoznak a lekezelő, elbizonytalanító kiábrándító alkalmak.

Egy idő után már nem is érdekelt mi lesz a következő állásmegbeszélésen. Ha nem rendelkezem a számukra megfelelő testi paraméterekkel, nem számít mit mondok. És ha nem ez a lényeg, akkor már megvan a személy a munkára, csak meg kellett hirdetniük a állást. Letagadhatom a diplomámat, de még az is kevés. Ha csak az érettségit jelölöm meg, olyan munkát kapok, amit azoknak kellene elvégezniük, akik napi szinten járnak segélyekért, mert nem szeretnek dolgozni. Egy focicsapatnyi kölyök, és elintéződött a megélhetés. Ez a mai magyar trend. Akik dolgozni szeretnének nem tudnak elhelyezkedni. A megbeszéléseken elhitetik velük, hogy semmire sem jók, és soha nem fognak munkát kapni. Akik pedig kapnának a képzettségeikhez kapcsolódó munkát, inkább fialnak kilenchavonta, és elviszik a dolgozó emberek pénzét segélyek formájában.