A jelenlegi magyar celebeknek nevezett emberek, tudatlanságukkal, tanulatlanságukkal, és sok esetben szégyenteljes viselkedésükkel kerülnek rivaldafénybe. De hol vannak az értékek, tendenciák, amiket valójában kellene tanítania a médiának, és ezeknek a sztároknak? Hol van az a munka, amelyet Déri János és kollégái követtek munkájukkal, tetteikkel.

A mai sztároknak nevezett emberek nem a tehetségükkel, hanem a sok esetben szégyenteljes és kirívó viselkedésükkel lesznek sztárrá, vagy ahogy mostanság nevezik őket celebbé. Vajon kinek köszönhető eme sokak számára értelmetlen megnevezés? Találékonyságról nem tanúskodik szóhasználata, ha ilyet próbál beilleszteni az amúgy is elkorcsosuló magyar szókincsünkbe.

 De hová tűnt emlékezetünkből azon sztár, akit valóban sokan szerettek, hallgattak naponta, olvasták írásait. Hol az emlék a számtalan riportjáról, a műsorairól, amely a rendszerváltást követően valamint a médiumok fejlődésének köszönhetően mindenki várt, nézett és hallgatott. Hol van Déri János emléke most? Joggal lehet feltenni ezen kérdéseket annak fényében, ahogy jelenleg a sztárvilág alakul. Az ő munkássága tudásról, létező humorról, felkészültségről árulkodott. Nem kellett kellemetlen helyzeteket teremteni ahhoz, hogy valóban figyeljenek rá a nézők. Nem kellett megalázó jeleneteket produkálnia, családi életét szennyessé tenni ahhoz, hogy egy egész nemzet szeresse és tisztelje őt és munkáját. Ő nem állt pártok politikai harcok hazudozások mellé, kitartott elvei mellett, s elítélte azon kollegáit is, akik nem így tettek.

„A baj az, hogy nincsenek történetek, nincs mesélhető sztori, nincs mesélő, nincs kommunikáció. Se tömeg, se egyéb. Szertartások vannak. Begyakorlott mozdulatokkal, begyakorlott gondolatokkal, ismerős szavakkal. Az együgyűség nivellál, jelenthetném bölcsen, ha nem éppen ez lenne a szertartás szerinti szövege az én szólamomnak. A kommunikációnak, úgy tartják az értők, mindig hírértéke van, újdonság van benne, friss információ,a kommunikáció mindig történik, a szertartás meg van, semmi új, semmi váratlan nincs benne annak, aki tudja a rendet.”- írta a Napló gyermekeimnek 1991/18 írásában. Ezzel is jelezvén mekkora gondok vannak a magyar médiában, és magában a társadalomban is. Ő látta s meg is írta. Ő hitt a tisztességben, az igazságban, amely sokak számára nem nyújtott pozitív élményeket. Hol van ez a tendencia? Minden „mondhatni hírességnek” követnie kellene ezen nézeteket, munkásságot. Nem elég csupán megemlékezni szoborral, épülettel, vagy díjjal egy méltán híresnek nevezendő személyről, tanulni is kellene tőle. Nem korcsosulna el a média világa azon jelentéktelen emberektől, akik azt képzelik, ha tesznek valami botrányosat és felnéznek majd rájuk az emberek. Mondanak két értelmes mondatot, és máris tudóssá vállnak. Ezzel még nem lesz valakiből akkora példakép, mint Déri Jánosból. Őt halála után is tisztelik, emlékeznek rá a közemberek. Ám a mai „celebeknek” csupán a halálhírük pillanata lesz az figyelemfelkeltő (vagy még az sem), egy hónap múlva már senki nem fog emlékezni rájuk.

A társadalomnak további „Déri-k” kellenek, akik emelik a társadalom színvonalát, nem pedig lerombolják azt.